Egy falu, ami már kétszer is teljesen elnéptelenedett, de most, harmadjára is feltámadt hamvaiból. Egy falu, amely valóságos kincsként tündököl nekünk, ha rábukkanunk. A Mecsek és a Zselic találkozásánál, az erdőrengeteg sűrűjében, egy csodás völgyben fekszik egy mesés kis falu: Kán.
A mesébe illő leírás nem véletlen. Nem csak a falu újjászületéseinek története mesébe illő, de a látogató – s nevezzük most őt is inkább vándornak-, vagyis az ide érkező vándor is egy mesébe csöppenve érezheti magát.
Mi Pécs felől közelítettük meg a falut. A 6-os úton Hetvehely felé tartva körülbelül 50 percnyi autóút vezet el minket Kánba. Ahogy közeledünk, úgy tűnik el az út is a lábunk alól, s amikor azt gondolnánk, hogy most jobb visszafordulni, biztosan eltévedtünk, akkor megnyugodhatunk, nagyon is jó helyen járunk. Erdő, erdő és erdő, kisebb, majd nagyobb tisztások, göröngyös földes út, csend és nyugalom, az úton ráérősen sétálgató libafamília, helyenként egy-egy útbaigazító, Kán feliratú tábla – így haladunk lépésről lépésre az úti célunk felé.
Bár a falu megközelítése, hogy úgy mondjam, nem zökkenőmentes, megéri a fáradalmakat.
S, hogy miért és hogyan is lett a falu kétszer is magára hagyva, majd újra benépesedve?
Mint a mesékben tehát, Kán egy igazi hol volt, hol nem volt település. Már az 1100-as évekből léteznek róla feljegyzések. A török időkben vált először elhagyatottá, majd az 1760-as években, a német betelepítések hatására ismét élet költözött a faluba. A történelem és a politika csak nem hagyta a falucskát békében éldegélni, Kán az 1970-es években újra elnéptelenedett.
Néhány magányos év után harmadjára is életet leheltek a faluba, s a felújítás, javítgatás még most is tart. Kán úgy épült és jelenleg is épül újjá, hogy közben megőrzi a régmúlt örökségeit, a hagyományokat, mely az építészetben, de az életvitelben is megjelenik. 2001-től üdülőfaluként várja a világ zajától elmenekülni vágyó vándorokat pihenésre, no meg persze, időutazásra is.
Hiszen, mintha megállt volna itt az idő – gondolhatnánk, ha nem tudnánk a valódi történetet. Ahogy beérünk Kánba, az autót az út szélén leparkoljuk és gyalogosan fedezzük fel az egyetlen utcából álló falut.
Az út két oldalán takaros kis falusi házak, mindegyiken név és házszám. Néhány portán mozgolódás is van; széles mosollyal az arcukon köszöntenek minket ismeretlenek, és még integetnek is. Visszaintegetünk mi is boldogan. Hol van a mai világban az e fajta kedvesség – jegyezzük meg magunknak szigorúan pozitív élményként értékelve a fogadtatásunkat. Valószínűleg, ha ez a kedves pár tudna magyarul, szóba is elegyednének velünk, de ahhoz túl elfoglaltnak tűnnek a ház körüli teendőkkel, hogy más nyelven próbálkozzanak. Mert hogy, hollandok és németek is előszeretettel tűnnek fel a faluban és vesznek itt házat is. Az autó rendszámából és a két nagy ‘Hello!’-ból következtetve, az üdvözlőink sem magyarok, nem úgy, mint a kicsivel tovább szorgoskodó, magyarul társalgó család.
Nem sok séta után az egyik kedvenc helyemhez érkezünk. Ott, ahol a kerítés végén aranyos maciarcok teszik még barátságosabbá a hangulatot, ott találjuk a bizonyítékot, hogy bizony itt rendezik a Káni Filmfesztivált:
Nem csak macis, de lovas kerítést is találni Kánban, ami a Káni Lovasudvar kapuját díszíti.
Üdülőfalu lévén, táblákkal jelzik, hogy melyik vendégházat merre találjuk.
Egy idő után egy cica is hozzánk szegődik, mint egy idegenvezető kísér minket egy darabon, s munkájáért semmi mást nem kér, csak egy kis simogatást.
Mesénk egy újabb szereplőjére bukkanunk: a nyári meleg elől az árnyékba húzódva legel egy fehér paripa, miközben a fák ágai között átszűrődő napfény még ámulatosabbá teszi számunkra a látványt.
A csiripelő madarak, a természet közelsége, a gondosan ápolt udvarok, a részletekbe menően kidolgozott házfalak – mindez olyan kellemes hangulatot áraszt, amitől igen nehezemre esik beülni az autóba és visszatérni a valóságba.
Saját tapasztalatból állíthatom, hogy, aki itt megfordul, a ‘ terápia’ végén mosolyogva és boldogan fogja maga mögött hagyni a múlt egyik kincsestárát, Kánt. Az ide való kirándulás tehát egy újabb utazás receptre!
A teljes képgaléria itt megtekinthető:
Ha tetszett a cikk, lájkold a JöttMentBlog facebook oldalát is, ahol még több kép és videó is vár Téged, kattints ide: JöttMentBlog
Ezt a helyet mi soha nem feledjük , örök emléke marad “Maci bácsi” Ács Lukács aki meg tett mindent azért hogy ez a kihalt falucska örömet okozzon sok embernek… Mi mindig emlékezni fogunk, milyen is volt Kán tavasszal . ősszel, a barátokkal óriási élményekkel. A szívem szorul össze mikor végig nézem a videókat, több év nyaralásai, azok az emberek akiket megismertünk.:) Verácskáék a vizi malomnál, a barlang túra. és még sorolhatnám! Köszönjük Maci! nem felejtünk !!! ha te már nem is hallod 🙁
Tényleg? De jó ilyen emlékeket olvasni. Köszönöm, hogy megosztotta velünk. 🙂
Nekem a nagypapám lakott itt, a második ház ahogy beérünk a faluba, Bittó Jánosnak hívták, az udvarban volt egy nagy aszaló helyiség, a kert végében patak. Mikor a nagymamim még élt, ellátogattunk egyszer és azóta is voltam ott, legutóbb lóháton.
Aztán elköltöztek Ibafára, ott éltek a hatvanas évek végéig. Aztán együtt jöttek Pécsre.
Nagyon jó ezt hallani, nagyon örülök, hogy ilyen sok helyre eljutott Kán és a róla szóló cikk, különös siker és öröm, hogy Önhöz is! Nagyon szép kis falu, és reményeim szerint még szebb lesz, hiszen még most is fejlesztik. Köszönjük, hogy megosztotta velünk az emlékeit és tényleg nagyon örülök, hogy jó ilyen érzéssel töltötte el, hogy Kánról olvashatott! 🙂
A falu végén van Kukukluk.
Nagyon szerettem ott lakni.Úgy gondolom,hogy a mostani lovasház volt az iskolánk.Első osztálytól,nyolcadikig egy terembe jártunk tanulni.Lomb nevű tanárbácsihoz.Sok színdarabot tanultuk tőle.Kislány koromban Amreín Rozáliának hívtak.Itt lakott a nagymamám és a nagybácsim is.Nagyon jólesett látni a falut ahol gyermekkorom egy részét töltöttem.Könnyes szemekkel néztem a gyönyörűen helyrehozott házakat.Jólesett visszaemlékezni.